Olvastam egy könyvet (nem szépirodalom, na nem mintha azt manapság bárki is olvasna), amiben két skandináv szerző mutatta be a 19. századi svéd középosztályt. Sok érdekes dolog mellett az egyik legfontosabb ismertetőjegye ennek a társadalmi rétegnek a mérhetetlen önkontroll, elfojtás, önuralom és puritánság volt (itt akár Max Webert meg a protestáns etikáját is említhetném, de félek, az már tényleg elriasztana mindenkit a további olvasástól). És hogy ez milyen szinten volt jelen a hétköznapokban? Olyan zárt, nehéz és merev ruhákat hordtak a nők, melyek szinte gúzsba kötötték őket, önmaguk elől is elrejtve saját testüket. A lakásokban a tükrök nem dekorációs céllal lógtak ott minden szobában, hanem hogy az ember folyton szemmel tarthassa önmagát, korrigálhassa elhajlásait és emlékezzen arra, hogy a kontroll kívülről és belülről egyaránt jelen van.
Önkontroll
És hogy mire volt jó ez a bevezető? Nem tagadom, végtelenül boldoggá tud tenni, ha a saját gyönyörűségemre (és másokéra is, természetesen) izgi kis "fun fact"-ekkel sziporkázhatok, bármennyire is amolyan bölcsészes faszverésnek tűnik a dolog. Másrészt napok óta foglalkoztat az önkontroll kérdése. Az az érzés megvan, amikor épp elkezd felfelé kúszni benned az ideg, a gerinced mentén kapaszkodik egyre magasabbra az indulat, hogy aztán hangosan törjön elő belőled, káromkodásokkal és széles gesztusokkal kísérve? És az, hogy néha valami miatt a puffogás félúton mégis megakad, hirtelen megengedővé és empatikussá válsz minden gyökérséggel szemben? Na, ez az amit az elmúlt napokban én is többször átéltem, és elkezdtem gondolkodni a dolgon: mi az, ami felébreszti bennünk az önkontrollt a legváratlanabb helyzetekben?
Parabola- egyelőre tanulság nélkül
Ültem az autóban, még jóval azelőtt, hogy a Hajnal rózsaujjai elkezdték volna szőni a reggeli napsütés finom szövetét, hogy aztán óvatosan ráboruljon a harmatos határra. Az eső esett, az ég felhős volt, csak a többi autó fényszórójának világossága remegett bizonytalanul az utakon, mint megannyi kétes lidércfény. A rádióból szerelmek és szakítások fájdalma harsogott, és valahogy mindegyikhez tökéletesen illett az ablaktörlő ütemes kattogása.
Értem én, hogy ez egy roppant misztikus és meghitt pillanat, de mi a jó édes búbánatos Szűz Máriáért felejtenek el ilyenkor vezetni az emberek? A jogosítványuk csak napsütéses, szélcsendes időre szól, lehetőleg a falu határain belül? Miért kell egy kis eső miatt a maximális sebességet hirtelen felére csökkenteni, feltartva ezzel kb 30 embert, akik csendesen anyáznak a saját kis ablaktörlőik ritmusára? ... és már puffogok, már pont elkezdem a bosszankodást, amikor jobb belátásra térek: szegény, talán kezdő sofőr és még nincs rutinja; ha így érzi biztonságosnak a vezetést, akkor tényleg nem szabad belehajszolni egy esetleges hibába; nem tehet róla, ő is csak szeretne odaérni valahova; talán fáradt, éjszakai műszakból jön, nem mer kockáztatni. Hirtelen elcsitul a bennem testet ölteni készülő indulat és mély megértéssel tudok poroszkálni tovább - hamarosan úgyis elérjük az elkerülőt.
Így szeretjük felebarátunkat?
Az előbbi csak egyetlen példa volt a sok lehetséges közül, de közös bennük, hogy mindig ugyanaz tesz megértővé: a gyengébbek, kiszolgáltatottak és elesettek iránt ébredő együttérzés, hogy valakinek épp elég rossz az én puffogásom nélkül is. Szinte szégyellem magam, hogy egy perccel korábban még kész voltam fokozni a nyomorúságát a méltatlankodásommal. Nem tudom, hogy rajtam kívül hányan szoktak hasonlót érezni, gondolnak-e ők is a gyengébbekre, kevésbé szerencsés helyzetben lévőkre. Sőt, egyáltalán képesek vagyunk-e kilépni a végtelenül egocentrikus perspektívánk rabságából és csak egy-egy pillanatra elmélázni azon, milyen lehet más cipőjében járni? Az én önuralmam forrása nem vmi külső nyomás, hanem a bennem lakó, szociálisan érzékeny énem, de a kérdés, hogy vajon van-e mód messzebbre tekinteni önmagunknál, már Babitsot is foglalkoztatta:
"Csak én birok versemnek hőse lenni, // első s utolsó mindenik dalomban: // a mindenséget vágyom versbe venni, // de még tovább magamnál nem jutottam."
Nehéz a saját egónkon kívülre kerülni, de időnként érdemes megpróbálni. Talán úgy kicsit közelebb kerülhetünk egymáshoz, a sok idegeskedés miatt kialakuló vérnyomásproblémáktól és egy korai hátsófali infarktustól viszont határozottan távolabbra. Higgyétek el, megéri!
2016. október 24., hétfő
2016. október 21., péntek
Kommunikáció, kommunikáció, kommunikáció
Nem feltételezem, hogy az úgy nevezett barátaimon kívül mást is idekergetett a dögunalom, de ha esetleg tévednék ezzel kapcsolatban, egy fontos dolgot be kell vallanom: imádok vitázni. Nem veszekedni, nem kiosztani másokat, nem (csak) osztani az észt, hanem eszmét és véleményt cserélni az arra nyitott emberekkel. Ugyanakkor irtóra tudnak bosszantani azok a klasszikus érveléstechnikai hibák, amiket sokszor minden igyekezetem ellenére én magam is elkövetek. A következő top-lista egyszerre puffogás és útmutató mindazoknak, akik szeretnék felvértezni magukat a mindenhonnan áradó hülyeséggel szemben - mert a retorikai hibák nem elsősorban cikik, hanem egyesek arra használják őket, hogy érzelmileg zsaroljanak, elbizonytalanítsanak, hülyének nézzenek és meggyőzzenek minket olyasmikről, amiknek valójában nincs semmiféle létjogosultsága. Úgy is mondhatnám, hogy ez itt most egy modern, XXI. századi túlélési kézikönyv, legalábbis annak első fejezete.
"Már a nagyapáink is így csinálták"
Szép dolog a hagyományok tisztelete, és ezt nem csak szakmai alapon mondom. Sok dologban segítségünkre van, ha azt érezhetjük, a mi életünk keretein túlnyúlóan lehetünk részesei valaminek. Ezért járunk táncházba, ezért locsolkodunk húsvétkor vagy emlékezünk meg más jeles napokról. Identitásunk fontos része, értékrendünk alapja és az otthonosság érzésének kulcsa. Ugyanakkor miért ragaszkodjunk olyan dolgokhoz, melyek az ég adta világon nem szólnak másról, mint az újtól való félelemről, a megszokás kényelméről és az értelmetlen bezárkózásról? Világítsunk petróleumlámpával, csak mert a nagyanyáink még azt használták? Esetleg legyen hétfőn adásszünet a tévében, szombat délelőtt meg iskola, mert a szüleink is fel tudtak nőni ezek nélkül... Attól, mert valami régen úgy volt, nem válik jobbá, sőt! Természetesen ezt is egyedileg kell mérlegelni, de ha ilyesmivel kerülünk szembe egy vitában, csak tegyük fel a kérdést: azért csinálták így azok a drága nagyszülők, mert érzelmi oka volt a kerti budira járni, vagy egyszerűen csak nem volt vízöblítéses WC még a házban, sőt a faluban sem?
"Többekkel is beszéltem az esetről, szerintük igazam van"
Kedvencem. A minőség és mennyiség örök dilemmája... ha sokan mondják, biztosan igaz. Nyilván mind keressük az önigazolást, várjuk a megerősítő visszacsatolást a környezetünktől, főleg ha valamilyen számunkra fontos eset kapcsán kell állást foglalnunk. Úgy is mondhatjuk, hogy kikérjük mások véleményét, tanácsért fordulunk hozzájuk. A legtöbb esetben kifejezetten megnyugtató eredménnyel jár a dolog, jó sokan elmondják, hogy természetesen igazunk van és elégedetten hátradőlhetünk. Rossz hírem van: nem a sztori a lényeg, nem arra fogunk megerősítő vagy elítélő reakciót kapni. Az egész kulcsa az, AKI elmondja és AHOGYAN elmondja. Az én interpretációm ugyanarról az esetről teljesen más lehet, mint a többieké - egyik sem lesz relevánsabb, mint a másik, de az is biztos, hogy mindenki a sajátját tekinti a valósághoz leginkább közelállónak.
Mi a megoldás? Tanácsot kérni lehet, sőt kifejezetten ajánlott, mert jelentős százalékban csökkenti annak az esélyét, hogy faszságot csináljon az ember. Ugyanakkor érdemes szem előtt tartani, hogy nem azért fogok így vagy úgy dönteni, mert más azt mondja, hanem mert megerősíti a saját olvasatom érvényességébe vetett hitemet és bátorságot ad a fájdalmas döntések meghozatalához.
Akinek viszont van olyan barátja, családtagja, ismerőse, kozmetikusa vagy ellensége, aki képes megmondani a szemébe, hogy ostobaságot csinált, az tartsa minél közelebb magához, mert jó használatot fog tenni még a jövőben.
"Volt már ilyen, akkor is ez történt"
Nem vitatom, az ember néha tényleg házhoz jár a lófaszért - vissza-visszatér a start mezőhöz és lefutja újra meg újra ugyanazokat a szomorú és fájdalmas köröket. Ez nem függ intelligenciától, képzettségtől vagy anyagi jóléttől. Ez a tanulásra való képtelenség viszont, hál' Istennek, nem mindenkinek sajátja. Másrészt két teljesen egyforma cselekménysor mögött teljesen eltérő motivációk bújhatnak meg, más előzmények és utózmányok keretezhetik, így képtelenség egyetlen séma szerint ítéletet hozni. (Teszem hozzá, a mások fölötti ítélkezés az egyik olyan dolog, amitől felfordul a gyomrom, de ez lehet, hogy csak az én hülyeségem... meg azé a szakállas faszié az Újszövetségből, tudjátok, a kereszttel.)
És a legfontosabb kérdés: miért húzom fel magam ezen ennyire?
Nem tehetek róla, egy elcseszett bölcsész vagyok, megérdemlem, ha ilyenek miatt puffogok. Ugyanakkor lássuk be, hogy életünk minden területén saját sikerességünket és boldogulásunkat leginkább a kommunikáció határozza meg. Ha ebben jók vagyunk, nyert ügyünk van! Nem csak azért, mert majd kellő eredményességgel tudjuk mondani a magunkét, hanem azért is, mert mások szavai mögött is fel tudjuk ismerni a valódi szándékot, legyen az jó vagy rossz, segítő vagy ártó. És ugyan előfordulhat, hogy bizonyos kérdésekben soha nem jutunk el a teljes egyetértésig, de az elsődleges cél nem is az, hogy mind ugyanazt gondoljuk. A lényeg nem a meggyőzés, hanem a megértés kell, hogy legyen és akkor már tudunk békében élni - ha nem együtt, de legalább egymás mellett.
"Már a nagyapáink is így csinálták"
Szép dolog a hagyományok tisztelete, és ezt nem csak szakmai alapon mondom. Sok dologban segítségünkre van, ha azt érezhetjük, a mi életünk keretein túlnyúlóan lehetünk részesei valaminek. Ezért járunk táncházba, ezért locsolkodunk húsvétkor vagy emlékezünk meg más jeles napokról. Identitásunk fontos része, értékrendünk alapja és az otthonosság érzésének kulcsa. Ugyanakkor miért ragaszkodjunk olyan dolgokhoz, melyek az ég adta világon nem szólnak másról, mint az újtól való félelemről, a megszokás kényelméről és az értelmetlen bezárkózásról? Világítsunk petróleumlámpával, csak mert a nagyanyáink még azt használták? Esetleg legyen hétfőn adásszünet a tévében, szombat délelőtt meg iskola, mert a szüleink is fel tudtak nőni ezek nélkül... Attól, mert valami régen úgy volt, nem válik jobbá, sőt! Természetesen ezt is egyedileg kell mérlegelni, de ha ilyesmivel kerülünk szembe egy vitában, csak tegyük fel a kérdést: azért csinálták így azok a drága nagyszülők, mert érzelmi oka volt a kerti budira járni, vagy egyszerűen csak nem volt vízöblítéses WC még a házban, sőt a faluban sem?
"Többekkel is beszéltem az esetről, szerintük igazam van"
Kedvencem. A minőség és mennyiség örök dilemmája... ha sokan mondják, biztosan igaz. Nyilván mind keressük az önigazolást, várjuk a megerősítő visszacsatolást a környezetünktől, főleg ha valamilyen számunkra fontos eset kapcsán kell állást foglalnunk. Úgy is mondhatjuk, hogy kikérjük mások véleményét, tanácsért fordulunk hozzájuk. A legtöbb esetben kifejezetten megnyugtató eredménnyel jár a dolog, jó sokan elmondják, hogy természetesen igazunk van és elégedetten hátradőlhetünk. Rossz hírem van: nem a sztori a lényeg, nem arra fogunk megerősítő vagy elítélő reakciót kapni. Az egész kulcsa az, AKI elmondja és AHOGYAN elmondja. Az én interpretációm ugyanarról az esetről teljesen más lehet, mint a többieké - egyik sem lesz relevánsabb, mint a másik, de az is biztos, hogy mindenki a sajátját tekinti a valósághoz leginkább közelállónak.
Mi a megoldás? Tanácsot kérni lehet, sőt kifejezetten ajánlott, mert jelentős százalékban csökkenti annak az esélyét, hogy faszságot csináljon az ember. Ugyanakkor érdemes szem előtt tartani, hogy nem azért fogok így vagy úgy dönteni, mert más azt mondja, hanem mert megerősíti a saját olvasatom érvényességébe vetett hitemet és bátorságot ad a fájdalmas döntések meghozatalához.
Akinek viszont van olyan barátja, családtagja, ismerőse, kozmetikusa vagy ellensége, aki képes megmondani a szemébe, hogy ostobaságot csinált, az tartsa minél közelebb magához, mert jó használatot fog tenni még a jövőben.
"Volt már ilyen, akkor is ez történt"
Nem vitatom, az ember néha tényleg házhoz jár a lófaszért - vissza-visszatér a start mezőhöz és lefutja újra meg újra ugyanazokat a szomorú és fájdalmas köröket. Ez nem függ intelligenciától, képzettségtől vagy anyagi jóléttől. Ez a tanulásra való képtelenség viszont, hál' Istennek, nem mindenkinek sajátja. Másrészt két teljesen egyforma cselekménysor mögött teljesen eltérő motivációk bújhatnak meg, más előzmények és utózmányok keretezhetik, így képtelenség egyetlen séma szerint ítéletet hozni. (Teszem hozzá, a mások fölötti ítélkezés az egyik olyan dolog, amitől felfordul a gyomrom, de ez lehet, hogy csak az én hülyeségem... meg azé a szakállas faszié az Újszövetségből, tudjátok, a kereszttel.)
És a legfontosabb kérdés: miért húzom fel magam ezen ennyire?
Nem tehetek róla, egy elcseszett bölcsész vagyok, megérdemlem, ha ilyenek miatt puffogok. Ugyanakkor lássuk be, hogy életünk minden területén saját sikerességünket és boldogulásunkat leginkább a kommunikáció határozza meg. Ha ebben jók vagyunk, nyert ügyünk van! Nem csak azért, mert majd kellő eredményességgel tudjuk mondani a magunkét, hanem azért is, mert mások szavai mögött is fel tudjuk ismerni a valódi szándékot, legyen az jó vagy rossz, segítő vagy ártó. És ugyan előfordulhat, hogy bizonyos kérdésekben soha nem jutunk el a teljes egyetértésig, de az elsődleges cél nem is az, hogy mind ugyanazt gondoljuk. A lényeg nem a meggyőzés, hanem a megértés kell, hogy legyen és akkor már tudunk békében élni - ha nem együtt, de legalább egymás mellett.
2016. október 15., szombat
A kultúra mint befektetés
Éppen most olvastam egy cikket arról, hogy a budapesti Planetárium milyen gyalázatos állapotba került az elmúlt 40 évben (gyakorlatilag az ünnepélyes megnyitó pillanatától kezdve mostanáig számítva). Nem akarok álszenteskedni: a közéleti események, a napi politika mind okot ad a puffogásra, úgyhogy a direkt politizálást ugyan igyekszem mellőzni, de vannak dolgok, amik mellett a jó érzésű bölcsész nem tud elmenni szó nélkül, és ez most kicsit ilyen. Teszem hozzá, még sokkal jobb lehetne a világ, ha ennél is többen emelnének szót a Planetárium, az állami földek átjátszása vagy az egyetemi polgárok (oktatók és hallgatók) ügye mellett... De egy napra csak egy tudományos témájú méltatlankodás.
Kötelező nosztalgikus merengés
Meg nem mondom, hogy óvodás vagy már alsós voltam-e, de az biztos, hogy jóval kevesebb amalgám volt még a szervezetemben (ez itt most egy igazi bölcsészes utalás volt József Attila egyik versére... aki kitalálja, melyikre, vendégem egy sörre). A lényeg, hogy én voltam a Planetáriumban! Két dologra emlékszem: a betonkerítés darabjaira, ahogy a busz behajtott a Népligethez, és a folytonos felfelé nézésre. Minden mással kapcsolatban teljes a bizonytalanság, nem tudom, hogy valódi vagy csak vágyott emlékek visszhangjai morajlanak bennem...
A kultúra mint lehetőség
Fogalmam sincs, hogy jelen pillanatban mi a hivatalos kultúrpolitikai ukáz és azt sem tudom, a költségvetés hány százalékát tervezték idén beleölni ebbe a közel sem biztos, hogy kifizetődő területbe. Jó, persze, a Liget Project (na, ez is valami olyasmi, amit épeszű ember nem nyelne be csak úgy...), de arról máskor. Én most arra gondolok, hogy például egy vidéki múzeumnak hol kellene kilincselnie - kevésbé szofisztikált módon kifejezve: kit kell leszopnia - ahhoz, hogy a 35 éve porosodó állandó kiállítását korszerűsíthesse? Hogy miért nem magától értetődő, hogy a kulturális szolgáltatások, amiket egy múzeum, emlékhely, planetárium nyújt, elengedhetetlenek ahhoz, hogy kiművelt emberfők nőjenek fel? Ezek az intézmények nem csak a szabadidő eltöltésére kínálnak hasznos alternatívát, hanem egy egészséges identitás, közösségi érzés, bizonyos alapvető tudományos ismeretek és műveltség elsődleges forrásai lehetnek, ahol mindezek megszerzése élményszerűen történik. Nem hiszem, hogy magyarázni kell: a tankönyvet ezerszer is elolvashatta az ember, akkor sem fogta fel az osztály fele, hogy miről van szó, de elég volt 5 perc Öveges professzorral és mindenki megvilágosodott.
Azzal is számolnunk kell, hogy nem csak a gyerekek, de a felnőtt emberek ingerküszöbe is bazi magasra nőtt, hála a csillogó-villogó reklámoknak, lendületes akciófilmeknek, a kínálat bőségének és az információ befogadhatatlan mértékének. Miért lenne elég a figyelem fenntartásához három vitrin és két poros köcsög a polcon, vagy hogy az eredeti témánál maradjunk: az évtizedekkel ezelőtti technológiával a mennyezetre vetített csillagképek?
A mocskos anyagiak
A kultúra esetében is létezik egy menedzser típusú hozzáállás, ami a kiadást és bevételt, látogatószámot, reklámlehetőségeket tartja elsődlegesnek és a múzeumot (vagy akár planetáriumot) pénzügyi szempontok szerint igyekszik működtetni. Az ilyen intézmény azonban inkább kiszolgálja és nem formálja a látogatói igényeket, és szerencsés esetben csak azokat, nem pedig az aktuális politikai praxist. Azonban még ebben az esetben is nyilvánvaló, hogy a kultúra nem az a típusú befektetés, ami nagy haszonnal kecsegtet. Ilyen módon sokkal nehezebben teremtődik elő valamiért a fejlesztéshez, korszerűsítéshez szükséges pénz - ami arányaikat tekintve messze elmarad mondjuk egy stadion építésének költségeitől, de hát mit lehet tenni, ha az aktuális főnök meccsekre szeret járni, és nem kiállításmegnyitóra? Lényeg a lényeg: vannak olyan befektetések, amiknek sikere nem az anyagi haszonban mérhető. Néha a legnagyobb eredmény, amit remélhetünk, pár homályos emlék húsz évvel ezelőttről, és az, hogy még mindig fel tudom sorolni a Naprendszer bolygóit a Naptól való távolságuk sorrendjében.
Kötelező nosztalgikus merengés
Meg nem mondom, hogy óvodás vagy már alsós voltam-e, de az biztos, hogy jóval kevesebb amalgám volt még a szervezetemben (ez itt most egy igazi bölcsészes utalás volt József Attila egyik versére... aki kitalálja, melyikre, vendégem egy sörre). A lényeg, hogy én voltam a Planetáriumban! Két dologra emlékszem: a betonkerítés darabjaira, ahogy a busz behajtott a Népligethez, és a folytonos felfelé nézésre. Minden mással kapcsolatban teljes a bizonytalanság, nem tudom, hogy valódi vagy csak vágyott emlékek visszhangjai morajlanak bennem...
A kultúra mint lehetőség
Fogalmam sincs, hogy jelen pillanatban mi a hivatalos kultúrpolitikai ukáz és azt sem tudom, a költségvetés hány százalékát tervezték idén beleölni ebbe a közel sem biztos, hogy kifizetődő területbe. Jó, persze, a Liget Project (na, ez is valami olyasmi, amit épeszű ember nem nyelne be csak úgy...), de arról máskor. Én most arra gondolok, hogy például egy vidéki múzeumnak hol kellene kilincselnie - kevésbé szofisztikált módon kifejezve: kit kell leszopnia - ahhoz, hogy a 35 éve porosodó állandó kiállítását korszerűsíthesse? Hogy miért nem magától értetődő, hogy a kulturális szolgáltatások, amiket egy múzeum, emlékhely, planetárium nyújt, elengedhetetlenek ahhoz, hogy kiművelt emberfők nőjenek fel? Ezek az intézmények nem csak a szabadidő eltöltésére kínálnak hasznos alternatívát, hanem egy egészséges identitás, közösségi érzés, bizonyos alapvető tudományos ismeretek és műveltség elsődleges forrásai lehetnek, ahol mindezek megszerzése élményszerűen történik. Nem hiszem, hogy magyarázni kell: a tankönyvet ezerszer is elolvashatta az ember, akkor sem fogta fel az osztály fele, hogy miről van szó, de elég volt 5 perc Öveges professzorral és mindenki megvilágosodott.
Azzal is számolnunk kell, hogy nem csak a gyerekek, de a felnőtt emberek ingerküszöbe is bazi magasra nőtt, hála a csillogó-villogó reklámoknak, lendületes akciófilmeknek, a kínálat bőségének és az információ befogadhatatlan mértékének. Miért lenne elég a figyelem fenntartásához három vitrin és két poros köcsög a polcon, vagy hogy az eredeti témánál maradjunk: az évtizedekkel ezelőtti technológiával a mennyezetre vetített csillagképek?
A mocskos anyagiak
A kultúra esetében is létezik egy menedzser típusú hozzáállás, ami a kiadást és bevételt, látogatószámot, reklámlehetőségeket tartja elsődlegesnek és a múzeumot (vagy akár planetáriumot) pénzügyi szempontok szerint igyekszik működtetni. Az ilyen intézmény azonban inkább kiszolgálja és nem formálja a látogatói igényeket, és szerencsés esetben csak azokat, nem pedig az aktuális politikai praxist. Azonban még ebben az esetben is nyilvánvaló, hogy a kultúra nem az a típusú befektetés, ami nagy haszonnal kecsegtet. Ilyen módon sokkal nehezebben teremtődik elő valamiért a fejlesztéshez, korszerűsítéshez szükséges pénz - ami arányaikat tekintve messze elmarad mondjuk egy stadion építésének költségeitől, de hát mit lehet tenni, ha az aktuális főnök meccsekre szeret járni, és nem kiállításmegnyitóra? Lényeg a lényeg: vannak olyan befektetések, amiknek sikere nem az anyagi haszonban mérhető. Néha a legnagyobb eredmény, amit remélhetünk, pár homályos emlék húsz évvel ezelőttről, és az, hogy még mindig fel tudom sorolni a Naprendszer bolygóit a Naptól való távolságuk sorrendjében.
Mit akarjon a nő?
A korábban említett, ominózus kerekasztal témája az volt, hogy vajon mit akar a nő. Az eseményt a she.hu szervezte, meghívott résztvevőként Bihari Viktória, Hevesi Kriszta, Keleti Andrea, félig-meddig Puzsér Róbert, a moderátor szerepében pedig Garami Gábor beszélgetett egy csomó mindenről, éppen csak az alkalom címében is szereplő kérdést felejtették el érinteni. Ehelyett szó volt arról, hogy mit akar a férfi, hogy mit akarjon a nő, és milyen elfogadható okai lehetnek arra, ha mégsem akarja, meg egy halom frusztrációról, amit napjainkban szegény férfiaknak át kell élniük a gonosz, emancipálódott (mintha valami szitokszó lenne) nőstények mellett.
Egy pasit... és akkor ennyi?
Első provokatív gondolatom az volt, hogy egy ilyen beszélgetés hogy a bánatos életbe' tud csupán a párkapcsolaton belüli és kívüli nemi szerepekre koncentrálódni. Létezik-e, hogy a milliónyi izgalmas válaszlehetőség közül csak és kizárólag egy legyen releváns a felvetett kérdésre? Én speciel csak ebben a tök átlagos pillanatban is legalább féltucat olyan dolgot tudok felsorolni, aminek köze nincs a pasikhoz, mégis irtóra vágyom rá: a tökéletes farmer, egy pár új téli csizma, egy jóga matrac, ha feleennyire lennék csak csámpás, mint amennyire vagyok, egy önmagát megíró szakdolgozat és egy szelet puncs torta... na meg ha nem lenne ez a szombat munkanap, az se lenne rossz. Mivel a beszélgetés irányát jellemző módon a roppant egysíkúan kérdező moderátor szabta meg, felmerült bennem a kérdés: ez a faszi ott a mikrofonnal a kezében tényleg meg van győződve róla, hogy engem nőként az ég adta világon semmi más nem foglalkoztat, mint egy közepesen életképes hím megszerzése és megtartása? Azt hiszem, ez is a beszélgetés során sokszor elhangzott "klasszikus értékek" közé tartozik, hogy életem értelme más nem is lehet, mint az említett XY kromoszómájú emberlény becserkészése és boldoggá tétele - mintha ez lenne saját boldogságomnak is egyetlen záloga. Nyilvánvalóan társas lények vagyunk, én is teljesebbnek érzem az életem egy egészséges párkapcsolatban, de ezzel a faszicentrikus világnézettel már párszáz éve birkózunk, ideje lenne belátni, hogy vannak más dimenziói a női létnek.
Jó, hogy már legalább meg lettünk kérdezve, de lehetne, hogy legközelebb hagynak is szóhoz jutni?
Másrészt eleve nevetségesnek tartom (a közelmúlt politikai és közéleti vitáira is reflektálva), amikor felnőtt férfiak akarják nekem, felnőtt nőnek elmondani, hogy mit szabad és lehet akarnom egyáltalán ebben a nyomorúságos kis életemben. Kész kabaré. Egy férfi maximum azt tudja elmondani, hogy ő maga milyen nőre vágyik, számára mik a preferált személyiségjegyek és külső konfigurációk - aztán majd amikor talál valakit, aki pont ezeket hozza, lehet örülni és boldogan élni, amíg meg nem... feltéve, ha a másik fél saját várakozásait pedig az adott hím egyed testesíti meg. Minden más alapról induló beszélgetés csak öncélú faszverés, mert eleve kizárja, hogy értelmes, a másikat nem meggyőzni, hanem megérteni akaró párbeszéd alakuljon ki a férfi és női szerepek témájában.
Legények és leányok a gáton
Ezzel kapcsolatban az udvarlási szokások megváltozása, a nők gonosz missziója, hogy elférfiatlanítsák a pasikat, szintén szóba került. Azt hiszem, akinek a férfiassága abban manifesztálódik, hogy ő cseréli ki a villanykörtét vagy tankolja meg az autót, aki nem hajlandó virágot rajzolni a gyerekkel, csak tankot meg géppuskát, az tévúton jár és a maszkulin praxis mögött egy rém bizonytalan kisfiú lakik. Kedves férfiak! Nem az a baj, ha ti akarjátok felvágni a fát télire, hanem ha basztok megcsinálni, aztán megsértődtök, amikor kiderül, hogy az asszony legalább ugyanolyan jól használja a fejszét, mint ti. Bocsi.
Karrier ÉS család
Nem gondoltam volna, hogy ezt tényleg megint át kell beszélni, de az eseményen szerzett tapasztalataim alapján mégis muszáj: az a hozzáállás, ami a nőt arra kényszeríti - akár csak hallgatólagosan - hogy választania kelljen a család VAGY a karrier között - és a kérdésben eleve benne van, hogy melyik a társadalmilag elfogadott opció -, semmilyen módon nem lehet releváns egy olyan társadalomban, amikor az ember úgy váltogatja a szerepeit, mint a bugyiját (a munkában alkalmazott, a bowling klubban csapatkapitány, az énekkarban szoprán, a szülői munkaközösségben pénztáros, a kisboltban vásárló, a facebook-on a kézműves csoportban eladó, az autóban sofőr, de a villamoson utas...). Arról nem is beszélve, hogy a felvilágosodás óta azért eléggé egyértelmű, hogy az identitás terén is valamiféle pluralizmussal kell számolnunk... Így tehát a család ÉS karrier kérdését mindig csak az aktuális körülmények között tudjuk vizsgálni: a portfólióját készítő pedagógus adott esetben a hétvégét nem a gyerek karate versenyén szurkolva fogja eltölteni, de ez nem jelenti azt, hogy szar, karrierista szülő. És akkor itt most direkt nem kezdek bele abba, hogy evolúciós szempontból a nő szerepe milyen kulcsfontosságú a reprodukció terén (imádom ezt a tudományos nyelvezetet... a lényeg, hogy szülni vagy nem szülni, és ha igen, akkor mikor?), majd egyszer arról is puffogok egy sort.
Klasszikus bullshit-ek
A kedvencem mégis a sokszor hangoztatott "klasszikus értékek" kifejezés volt, amire Garami Gábor oly' lelkesen hivatkozott, amikor a férfi-nő viszony alapját képező lehetséges konszenzust kereste. Két megjegyzése lenne a bennem lakó társadalomtudósnak ezzel kapcsolatban: legyen szíves definiálni a "klasszikus" és az "érték" kifejezéseket. Mert az is biztos, hogy ilyen homályos terminusokkal megint csak nem lehet érdemben hozzászólni sem az eredeti kérdéshez (mit is akar a nő?), sem a beszélgetés fő irányát jelentő problémához (miért nem akarja azt a nő, amit a férfi akar, hogy akarjon?). A végéről kezdve: érték = amit az adott közösség értékként elismer. Pont. Nincs mögötte semmi más, mint a konszenzus révén kialakított norma. A "klasszikus" szó némileg problémásabb, mert nekem speciel fingom sincs, hogy Garami Gábor szerint melyik lehet az a kor, ami a "klasszikus" minősítésre számot tarthat. Gyanúm szerint a 19. századi, vagy századfordulós hangulatra vágyik, bár attól tartok, sokan meglepődnének azon, hogy a kosztümös filmeken meg a Jókai-regényeken túl hogyan is nézett ki akkor az élet.
Lesz még puffogás férfi és női szerepek kapcsán, ez olyan biztos, mint hogy az ég kék és a medve a fák közé szarik, de azt azért előljáróban mindenképp érdemes tisztázni, hogy az egyenlőség nem jelent egyformaságot, az udvariasság pedig nem egy nemileg fixált tulajdonság, hanem simán a békés együttélés záloga (kellene, hogy legyen). Mert ha egy pasi nem tartja meg előttem a lengőajtót, az nem engem fog elbizonytalanítani abban, vajon nő vagyok-e vagy sem, hanem az ő woodoo babája lesz jó alaposan megszurkálva különösen fájdalmas területeken.
Egy pasit... és akkor ennyi?
Első provokatív gondolatom az volt, hogy egy ilyen beszélgetés hogy a bánatos életbe' tud csupán a párkapcsolaton belüli és kívüli nemi szerepekre koncentrálódni. Létezik-e, hogy a milliónyi izgalmas válaszlehetőség közül csak és kizárólag egy legyen releváns a felvetett kérdésre? Én speciel csak ebben a tök átlagos pillanatban is legalább féltucat olyan dolgot tudok felsorolni, aminek köze nincs a pasikhoz, mégis irtóra vágyom rá: a tökéletes farmer, egy pár új téli csizma, egy jóga matrac, ha feleennyire lennék csak csámpás, mint amennyire vagyok, egy önmagát megíró szakdolgozat és egy szelet puncs torta... na meg ha nem lenne ez a szombat munkanap, az se lenne rossz. Mivel a beszélgetés irányát jellemző módon a roppant egysíkúan kérdező moderátor szabta meg, felmerült bennem a kérdés: ez a faszi ott a mikrofonnal a kezében tényleg meg van győződve róla, hogy engem nőként az ég adta világon semmi más nem foglalkoztat, mint egy közepesen életképes hím megszerzése és megtartása? Azt hiszem, ez is a beszélgetés során sokszor elhangzott "klasszikus értékek" közé tartozik, hogy életem értelme más nem is lehet, mint az említett XY kromoszómájú emberlény becserkészése és boldoggá tétele - mintha ez lenne saját boldogságomnak is egyetlen záloga. Nyilvánvalóan társas lények vagyunk, én is teljesebbnek érzem az életem egy egészséges párkapcsolatban, de ezzel a faszicentrikus világnézettel már párszáz éve birkózunk, ideje lenne belátni, hogy vannak más dimenziói a női létnek.
Jó, hogy már legalább meg lettünk kérdezve, de lehetne, hogy legközelebb hagynak is szóhoz jutni?
Másrészt eleve nevetségesnek tartom (a közelmúlt politikai és közéleti vitáira is reflektálva), amikor felnőtt férfiak akarják nekem, felnőtt nőnek elmondani, hogy mit szabad és lehet akarnom egyáltalán ebben a nyomorúságos kis életemben. Kész kabaré. Egy férfi maximum azt tudja elmondani, hogy ő maga milyen nőre vágyik, számára mik a preferált személyiségjegyek és külső konfigurációk - aztán majd amikor talál valakit, aki pont ezeket hozza, lehet örülni és boldogan élni, amíg meg nem... feltéve, ha a másik fél saját várakozásait pedig az adott hím egyed testesíti meg. Minden más alapról induló beszélgetés csak öncélú faszverés, mert eleve kizárja, hogy értelmes, a másikat nem meggyőzni, hanem megérteni akaró párbeszéd alakuljon ki a férfi és női szerepek témájában.
Legények és leányok a gáton
Ezzel kapcsolatban az udvarlási szokások megváltozása, a nők gonosz missziója, hogy elférfiatlanítsák a pasikat, szintén szóba került. Azt hiszem, akinek a férfiassága abban manifesztálódik, hogy ő cseréli ki a villanykörtét vagy tankolja meg az autót, aki nem hajlandó virágot rajzolni a gyerekkel, csak tankot meg géppuskát, az tévúton jár és a maszkulin praxis mögött egy rém bizonytalan kisfiú lakik. Kedves férfiak! Nem az a baj, ha ti akarjátok felvágni a fát télire, hanem ha basztok megcsinálni, aztán megsértődtök, amikor kiderül, hogy az asszony legalább ugyanolyan jól használja a fejszét, mint ti. Bocsi.
Karrier ÉS család
Nem gondoltam volna, hogy ezt tényleg megint át kell beszélni, de az eseményen szerzett tapasztalataim alapján mégis muszáj: az a hozzáállás, ami a nőt arra kényszeríti - akár csak hallgatólagosan - hogy választania kelljen a család VAGY a karrier között - és a kérdésben eleve benne van, hogy melyik a társadalmilag elfogadott opció -, semmilyen módon nem lehet releváns egy olyan társadalomban, amikor az ember úgy váltogatja a szerepeit, mint a bugyiját (a munkában alkalmazott, a bowling klubban csapatkapitány, az énekkarban szoprán, a szülői munkaközösségben pénztáros, a kisboltban vásárló, a facebook-on a kézműves csoportban eladó, az autóban sofőr, de a villamoson utas...). Arról nem is beszélve, hogy a felvilágosodás óta azért eléggé egyértelmű, hogy az identitás terén is valamiféle pluralizmussal kell számolnunk... Így tehát a család ÉS karrier kérdését mindig csak az aktuális körülmények között tudjuk vizsgálni: a portfólióját készítő pedagógus adott esetben a hétvégét nem a gyerek karate versenyén szurkolva fogja eltölteni, de ez nem jelenti azt, hogy szar, karrierista szülő. És akkor itt most direkt nem kezdek bele abba, hogy evolúciós szempontból a nő szerepe milyen kulcsfontosságú a reprodukció terén (imádom ezt a tudományos nyelvezetet... a lényeg, hogy szülni vagy nem szülni, és ha igen, akkor mikor?), majd egyszer arról is puffogok egy sort.
Klasszikus bullshit-ek
A kedvencem mégis a sokszor hangoztatott "klasszikus értékek" kifejezés volt, amire Garami Gábor oly' lelkesen hivatkozott, amikor a férfi-nő viszony alapját képező lehetséges konszenzust kereste. Két megjegyzése lenne a bennem lakó társadalomtudósnak ezzel kapcsolatban: legyen szíves definiálni a "klasszikus" és az "érték" kifejezéseket. Mert az is biztos, hogy ilyen homályos terminusokkal megint csak nem lehet érdemben hozzászólni sem az eredeti kérdéshez (mit is akar a nő?), sem a beszélgetés fő irányát jelentő problémához (miért nem akarja azt a nő, amit a férfi akar, hogy akarjon?). A végéről kezdve: érték = amit az adott közösség értékként elismer. Pont. Nincs mögötte semmi más, mint a konszenzus révén kialakított norma. A "klasszikus" szó némileg problémásabb, mert nekem speciel fingom sincs, hogy Garami Gábor szerint melyik lehet az a kor, ami a "klasszikus" minősítésre számot tarthat. Gyanúm szerint a 19. századi, vagy századfordulós hangulatra vágyik, bár attól tartok, sokan meglepődnének azon, hogy a kosztümös filmeken meg a Jókai-regényeken túl hogyan is nézett ki akkor az élet.
Lesz még puffogás férfi és női szerepek kapcsán, ez olyan biztos, mint hogy az ég kék és a medve a fák közé szarik, de azt azért előljáróban mindenképp érdemes tisztázni, hogy az egyenlőség nem jelent egyformaságot, az udvariasság pedig nem egy nemileg fixált tulajdonság, hanem simán a békés együttélés záloga (kellene, hogy legyen). Mert ha egy pasi nem tartja meg előttem a lengőajtót, az nem engem fog elbizonytalanítani abban, vajon nő vagyok-e vagy sem, hanem az ő woodoo babája lesz jó alaposan megszurkálva különösen fájdalmas területeken.
Bevezető gondolatok a puffogás mibenlétéről
Körülbelül 16 évesek voltunk és a téli erdei iskolában - két éjszakai szökési kísérlet és dugi pia között - éppen valami csapatépítő foglalkozáson vettünk részt, amikor az egyik, egyébként végtelenül kiegyensúlyozott és víg kedélyű barátnőm egy mosóporreklám kapcsán kikelt magából. Mi csak pislogtunk, ahogy vörösödő fejjel, emelt hangon, önmagát egyre jobban hergelve magyarázta, hogy mekkora hülyeség már azt mondani, hogy "mert Persillel mostam." Ne legyen senkinek kétsége: már akkor sem értettem, mi váltotta ki belőle ezt a reakciót, de az azóta eltelt 10 év alatt sem szolgált magyarázattal a jelenségre. Azt viszont kiválóan lehet illusztrálni ezzel a történettel, hogy az embert a legváratlanabb helyzetek, a legjelentéktelenebb impulzusok képesek totálisan kivetkőztetni magából, vagy nemes egyszerűséggel kibillenteni lelki egyensúlyából.
Idegállapotba jövök
Idegállapotba jövök
Természetesen ennek is vannak fokozatai. Jómagam abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy végtelen lustaságomból kifolyólag mindig is sajnáltam az időt és energiát arra, hogy valamit/valakit gyűlöljek (ennél sokkal kifinomultabbnak és energiatakarékosabbnak érzem a megvetést, amit viszont időről-időre szoktam is gyakorolni.) Nem szoktam látványosan kiborulni, ön- és közveszélyes módon őrjöngeni vagy fenyegetőzni, miközben az öklömet rázom. Amit viszont napi rendszerességgel csinálok: puffogok, méltatlankodom, bosszankodom, végtelen vehemenciával magyarázok a legkülönbözőbb témákat érintve, abba a csalóka illúzióba ringatva magam, hogy elmúlt 18+ évem során az élet bármely területén is elég tapasztalatot szereztem ahhoz, hogy osszam az észt.
Nem magam miatt
A múltkor egy sok sebből vérző kerekasztal beszélgetés kapcsán tört elő belőlem a puffogás iránti olthatatlan vágyam (erről az élményről muszáj leszek részletesen írni, annyira szürreális volt az egész), amit két kedves kolléganőm lelkes egyetértéssel fogadott, megtoldva egy, a témához kapcsolódó, jövőbeli blogom olvasására tett ígérettel. A barokkos körmondat lényege tehát: ha tetszik a blog, - de ha nem, akkor is minden - az ő hibájuk.
A múltkor egy sok sebből vérző kerekasztal beszélgetés kapcsán tört elő belőlem a puffogás iránti olthatatlan vágyam (erről az élményről muszáj leszek részletesen írni, annyira szürreális volt az egész), amit két kedves kolléganőm lelkes egyetértéssel fogadott, megtoldva egy, a témához kapcsolódó, jövőbeli blogom olvasására tett ígérettel. A barokkos körmondat lényege tehát: ha tetszik a blog, - de ha nem, akkor is minden - az ő hibájuk.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)