Bevezető gondolatok a puffogás mibenlétéről

Körülbelül 16 évesek voltunk és a téli erdei iskolában - két éjszakai szökési kísérlet és dugi pia között - éppen valami csapatépítő foglalkozáson vettünk részt, amikor az egyik, egyébként végtelenül kiegyensúlyozott és víg kedélyű barátnőm egy mosóporreklám kapcsán kikelt magából. Mi csak pislogtunk, ahogy vörösödő fejjel, emelt hangon, önmagát egyre jobban hergelve magyarázta, hogy mekkora hülyeség már azt mondani, hogy "mert Persillel mostam." Ne legyen senkinek kétsége: már akkor sem értettem, mi váltotta ki belőle ezt a reakciót, de az azóta eltelt 10 év alatt sem szolgált magyarázattal a jelenségre. Azt viszont kiválóan lehet illusztrálni ezzel a történettel, hogy az embert a legváratlanabb helyzetek, a legjelentéktelenebb impulzusok képesek totálisan kivetkőztetni magából, vagy nemes egyszerűséggel kibillenteni lelki egyensúlyából.

Idegállapotba jövök

Természetesen ennek is vannak fokozatai. Jómagam abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy végtelen lustaságomból kifolyólag mindig is sajnáltam az időt és energiát arra, hogy valamit/valakit gyűlöljek (ennél sokkal kifinomultabbnak és energiatakarékosabbnak érzem a megvetést, amit viszont időről-időre szoktam is gyakorolni.) Nem szoktam látványosan kiborulni, ön- és közveszélyes módon őrjöngeni vagy fenyegetőzni, miközben az öklömet rázom. Amit viszont napi rendszerességgel csinálok: puffogok, méltatlankodom, bosszankodom, végtelen vehemenciával magyarázok a legkülönbözőbb témákat érintve, abba a csalóka illúzióba ringatva magam, hogy elmúlt 18+ évem során az élet bármely területén is elég tapasztalatot szereztem ahhoz, hogy osszam az észt. 

Nem magam miatt
A múltkor egy sok sebből vérző kerekasztal beszélgetés kapcsán tört elő belőlem a puffogás iránti olthatatlan vágyam (erről az élményről muszáj leszek részletesen írni, annyira szürreális volt az egész), amit két kedves kolléganőm lelkes egyetértéssel fogadott, megtoldva egy, a témához kapcsolódó, jövőbeli blogom olvasására tett ígérettel. A barokkos körmondat lényege tehát: ha tetszik a blog, - de ha nem, akkor is minden - az ő hibájuk.