Mit akarjon a nő?

A korábban említett, ominózus kerekasztal témája az volt, hogy vajon mit akar a nő. Az eseményt a she.hu szervezte, meghívott résztvevőként Bihari Viktória, Hevesi Kriszta, Keleti Andrea, félig-meddig Puzsér Róbert, a moderátor szerepében pedig Garami Gábor beszélgetett egy csomó mindenről, éppen csak az alkalom címében is szereplő kérdést felejtették el érinteni. Ehelyett szó volt arról, hogy mit akar a férfi, hogy mit akarjon a nő, és milyen elfogadható okai lehetnek arra, ha mégsem akarja, meg egy halom frusztrációról, amit napjainkban szegény férfiaknak át kell élniük a gonosz, emancipálódott (mintha valami szitokszó lenne) nőstények mellett.

Egy pasit... és akkor ennyi?
Első provokatív gondolatom az volt, hogy egy ilyen beszélgetés hogy a bánatos életbe' tud csupán a párkapcsolaton belüli és kívüli nemi szerepekre koncentrálódni. Létezik-e, hogy a milliónyi izgalmas válaszlehetőség közül csak és kizárólag egy legyen releváns a felvetett kérdésre? Én speciel csak ebben a tök átlagos pillanatban is legalább féltucat olyan dolgot tudok felsorolni, aminek köze nincs a pasikhoz, mégis irtóra vágyom rá: a tökéletes farmer, egy pár új téli csizma, egy jóga matrac, ha feleennyire lennék csak csámpás, mint amennyire vagyok, egy önmagát megíró szakdolgozat és egy szelet puncs torta... na meg ha nem lenne ez a szombat munkanap, az se lenne rossz. Mivel a beszélgetés irányát jellemző módon a roppant egysíkúan kérdező moderátor szabta meg, felmerült bennem a kérdés: ez a faszi ott a mikrofonnal a kezében tényleg meg van győződve róla, hogy engem nőként az ég adta világon semmi más nem foglalkoztat, mint egy közepesen életképes hím megszerzése és megtartása? Azt hiszem, ez is a beszélgetés során sokszor elhangzott "klasszikus értékek" közé tartozik, hogy életem értelme más nem is lehet, mint az említett XY kromoszómájú emberlény becserkészése és boldoggá tétele - mintha ez lenne saját boldogságomnak is egyetlen záloga. Nyilvánvalóan társas lények vagyunk, én is teljesebbnek érzem az életem egy egészséges párkapcsolatban, de ezzel a faszicentrikus világnézettel már párszáz éve birkózunk, ideje lenne belátni, hogy vannak más dimenziói a női létnek.

Jó, hogy már legalább meg lettünk kérdezve, de lehetne, hogy legközelebb hagynak is szóhoz jutni?
Másrészt eleve nevetségesnek tartom (a közelmúlt politikai és közéleti vitáira is reflektálva), amikor felnőtt férfiak akarják nekem, felnőtt nőnek elmondani, hogy mit szabad és lehet akarnom egyáltalán ebben a nyomorúságos kis életemben. Kész kabaré. Egy férfi maximum azt tudja elmondani, hogy ő maga milyen nőre vágyik, számára mik a preferált személyiségjegyek és külső konfigurációk - aztán majd amikor talál valakit, aki pont ezeket hozza, lehet örülni és boldogan élni, amíg meg nem... feltéve, ha a másik fél saját várakozásait pedig az adott hím egyed testesíti meg. Minden más alapról induló beszélgetés csak öncélú faszverés, mert eleve kizárja, hogy értelmes, a másikat nem meggyőzni, hanem megérteni akaró párbeszéd alakuljon ki a férfi és női szerepek témájában.

Legények és leányok a gáton
Ezzel kapcsolatban az udvarlási szokások megváltozása, a nők gonosz missziója, hogy elférfiatlanítsák a pasikat, szintén szóba került. Azt hiszem, akinek a férfiassága abban manifesztálódik, hogy ő cseréli ki a villanykörtét vagy tankolja meg az autót, aki nem hajlandó virágot rajzolni a gyerekkel, csak tankot meg géppuskát, az tévúton jár és a maszkulin praxis mögött egy rém bizonytalan kisfiú lakik. Kedves férfiak! Nem az a baj, ha ti akarjátok felvágni a fát télire, hanem ha basztok megcsinálni, aztán megsértődtök, amikor kiderül, hogy az asszony legalább ugyanolyan jól használja a fejszét, mint ti. Bocsi.

Karrier ÉS család
Nem gondoltam volna, hogy ezt tényleg megint át kell beszélni, de az eseményen szerzett tapasztalataim alapján mégis muszáj: az a hozzáállás, ami a nőt arra kényszeríti - akár csak hallgatólagosan - hogy választania kelljen a család VAGY a karrier között - és a kérdésben eleve benne van, hogy melyik a társadalmilag elfogadott opció -, semmilyen módon nem lehet releváns egy olyan társadalomban, amikor az ember úgy váltogatja a szerepeit, mint a bugyiját (a munkában alkalmazott, a bowling klubban csapatkapitány, az énekkarban szoprán, a szülői munkaközösségben pénztáros, a kisboltban vásárló, a facebook-on a kézműves csoportban eladó, az autóban sofőr, de a villamoson utas...). Arról nem is beszélve, hogy a felvilágosodás óta azért eléggé egyértelmű, hogy az identitás terén is valamiféle pluralizmussal kell számolnunk... Így tehát a család ÉS karrier kérdését mindig csak az aktuális körülmények között tudjuk vizsgálni: a portfólióját készítő pedagógus adott esetben a hétvégét nem a gyerek karate versenyén szurkolva fogja eltölteni, de ez nem jelenti azt, hogy szar, karrierista szülő. És akkor itt most direkt nem kezdek bele abba, hogy evolúciós szempontból a nő szerepe milyen kulcsfontosságú a reprodukció terén (imádom ezt a tudományos nyelvezetet... a lényeg, hogy szülni vagy nem szülni, és ha igen, akkor mikor?), majd egyszer arról is puffogok egy sort.

Klasszikus bullshit-ek
A kedvencem mégis a sokszor hangoztatott "klasszikus értékek" kifejezés volt, amire Garami Gábor oly' lelkesen hivatkozott, amikor a férfi-nő viszony alapját képező lehetséges konszenzust kereste. Két megjegyzése lenne a bennem lakó társadalomtudósnak ezzel kapcsolatban: legyen szíves definiálni a "klasszikus" és az "érték" kifejezéseket. Mert az is biztos, hogy ilyen homályos terminusokkal megint csak nem lehet érdemben hozzászólni sem az eredeti kérdéshez (mit is akar a nő?), sem a beszélgetés fő irányát jelentő problémához (miért nem akarja azt a nő, amit a férfi akar, hogy akarjon?). A végéről kezdve: érték = amit az adott közösség értékként elismer. Pont. Nincs mögötte semmi más, mint a konszenzus révén kialakított norma. A "klasszikus" szó némileg problémásabb, mert nekem speciel fingom sincs, hogy Garami Gábor szerint melyik lehet az a kor, ami a "klasszikus" minősítésre számot tarthat. Gyanúm szerint a 19. századi, vagy századfordulós hangulatra vágyik, bár attól tartok, sokan meglepődnének azon, hogy a kosztümös filmeken meg a Jókai-regényeken túl hogyan is nézett ki akkor az élet.

Lesz még puffogás férfi és női szerepek kapcsán, ez olyan biztos, mint hogy az ég kék és a medve a fák közé szarik, de azt azért előljáróban mindenképp érdemes tisztázni, hogy az egyenlőség nem jelent egyformaságot, az udvariasság pedig nem egy nemileg fixált tulajdonság, hanem simán a békés együttélés záloga (kellene, hogy legyen). Mert ha egy pasi nem tartja meg előttem a lengőajtót, az nem engem fog elbizonytalanítani abban, vajon nő vagyok-e vagy sem, hanem az ő woodoo babája lesz jó alaposan megszurkálva különösen fájdalmas területeken.