Nem feltételezem, hogy az úgy nevezett barátaimon kívül mást is idekergetett a dögunalom, de ha esetleg tévednék ezzel kapcsolatban, egy fontos dolgot be kell vallanom: imádok vitázni. Nem veszekedni, nem kiosztani másokat, nem (csak) osztani az észt, hanem eszmét és véleményt cserélni az arra nyitott emberekkel. Ugyanakkor irtóra tudnak bosszantani azok a klasszikus érveléstechnikai hibák, amiket sokszor minden igyekezetem ellenére én magam is elkövetek. A következő top-lista egyszerre puffogás és útmutató mindazoknak, akik szeretnék felvértezni magukat a mindenhonnan áradó hülyeséggel szemben - mert a retorikai hibák nem elsősorban cikik, hanem egyesek arra használják őket, hogy érzelmileg zsaroljanak, elbizonytalanítsanak, hülyének nézzenek és meggyőzzenek minket olyasmikről, amiknek valójában nincs semmiféle létjogosultsága. Úgy is mondhatnám, hogy ez itt most egy modern, XXI. századi túlélési kézikönyv, legalábbis annak első fejezete.
"Már a nagyapáink is így csinálták"
Szép dolog a hagyományok tisztelete, és ezt nem csak szakmai alapon mondom. Sok dologban segítségünkre van, ha azt érezhetjük, a mi életünk keretein túlnyúlóan lehetünk részesei valaminek. Ezért járunk táncházba, ezért locsolkodunk húsvétkor vagy emlékezünk meg más jeles napokról. Identitásunk fontos része, értékrendünk alapja és az otthonosság érzésének kulcsa. Ugyanakkor miért ragaszkodjunk olyan dolgokhoz, melyek az ég adta világon nem szólnak másról, mint az újtól való félelemről, a megszokás kényelméről és az értelmetlen bezárkózásról? Világítsunk petróleumlámpával, csak mert a nagyanyáink még azt használták? Esetleg legyen hétfőn adásszünet a tévében, szombat délelőtt meg iskola, mert a szüleink is fel tudtak nőni ezek nélkül... Attól, mert valami régen úgy volt, nem válik jobbá, sőt! Természetesen ezt is egyedileg kell mérlegelni, de ha ilyesmivel kerülünk szembe egy vitában, csak tegyük fel a kérdést: azért csinálták így azok a drága nagyszülők, mert érzelmi oka volt a kerti budira járni, vagy egyszerűen csak nem volt vízöblítéses WC még a házban, sőt a faluban sem?
"Többekkel is beszéltem az esetről, szerintük igazam van"
Kedvencem. A minőség és mennyiség örök dilemmája... ha sokan mondják, biztosan igaz. Nyilván mind keressük az önigazolást, várjuk a megerősítő visszacsatolást a környezetünktől, főleg ha valamilyen számunkra fontos eset kapcsán kell állást foglalnunk. Úgy is mondhatjuk, hogy kikérjük mások véleményét, tanácsért fordulunk hozzájuk. A legtöbb esetben kifejezetten megnyugtató eredménnyel jár a dolog, jó sokan elmondják, hogy természetesen igazunk van és elégedetten hátradőlhetünk. Rossz hírem van: nem a sztori a lényeg, nem arra fogunk megerősítő vagy elítélő reakciót kapni. Az egész kulcsa az, AKI elmondja és AHOGYAN elmondja. Az én interpretációm ugyanarról az esetről teljesen más lehet, mint a többieké - egyik sem lesz relevánsabb, mint a másik, de az is biztos, hogy mindenki a sajátját tekinti a valósághoz leginkább közelállónak.
Mi a megoldás? Tanácsot kérni lehet, sőt kifejezetten ajánlott, mert jelentős százalékban csökkenti annak az esélyét, hogy faszságot csináljon az ember. Ugyanakkor érdemes szem előtt tartani, hogy nem azért fogok így vagy úgy dönteni, mert más azt mondja, hanem mert megerősíti a saját olvasatom érvényességébe vetett hitemet és bátorságot ad a fájdalmas döntések meghozatalához.
Akinek viszont van olyan barátja, családtagja, ismerőse, kozmetikusa vagy ellensége, aki képes megmondani a szemébe, hogy ostobaságot csinált, az tartsa minél közelebb magához, mert jó használatot fog tenni még a jövőben.
"Volt már ilyen, akkor is ez történt"
Nem vitatom, az ember néha tényleg házhoz jár a lófaszért - vissza-visszatér a start mezőhöz és lefutja újra meg újra ugyanazokat a szomorú és fájdalmas köröket. Ez nem függ intelligenciától, képzettségtől vagy anyagi jóléttől. Ez a tanulásra való képtelenség viszont, hál' Istennek, nem mindenkinek sajátja. Másrészt két teljesen egyforma cselekménysor mögött teljesen eltérő motivációk bújhatnak meg, más előzmények és utózmányok keretezhetik, így képtelenség egyetlen séma szerint ítéletet hozni. (Teszem hozzá, a mások fölötti ítélkezés az egyik olyan dolog, amitől felfordul a gyomrom, de ez lehet, hogy csak az én hülyeségem... meg azé a szakállas faszié az Újszövetségből, tudjátok, a kereszttel.)
És a legfontosabb kérdés: miért húzom fel magam ezen ennyire?
Nem tehetek róla, egy elcseszett bölcsész vagyok, megérdemlem, ha ilyenek miatt puffogok. Ugyanakkor lássuk be, hogy életünk minden területén saját sikerességünket és boldogulásunkat leginkább a kommunikáció határozza meg. Ha ebben jók vagyunk, nyert ügyünk van! Nem csak azért, mert majd kellő eredményességgel tudjuk mondani a magunkét, hanem azért is, mert mások szavai mögött is fel tudjuk ismerni a valódi szándékot, legyen az jó vagy rossz, segítő vagy ártó. És ugyan előfordulhat, hogy bizonyos kérdésekben soha nem jutunk el a teljes egyetértésig, de az elsődleges cél nem is az, hogy mind ugyanazt gondoljuk. A lényeg nem a meggyőzés, hanem a megértés kell, hogy legyen és akkor már tudunk békében élni - ha nem együtt, de legalább egymás mellett.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése