Olvastam egy könyvet (nem szépirodalom, na nem mintha azt manapság bárki is olvasna), amiben két skandináv szerző mutatta be a 19. századi svéd középosztályt. Sok érdekes dolog mellett az egyik legfontosabb ismertetőjegye ennek a társadalmi rétegnek a mérhetetlen önkontroll, elfojtás, önuralom és puritánság volt (itt akár Max Webert meg a protestáns etikáját is említhetném, de félek, az már tényleg elriasztana mindenkit a további olvasástól). És hogy ez milyen szinten volt jelen a hétköznapokban? Olyan zárt, nehéz és merev ruhákat hordtak a nők, melyek szinte gúzsba kötötték őket, önmaguk elől is elrejtve saját testüket. A lakásokban a tükrök nem dekorációs céllal lógtak ott minden szobában, hanem hogy az ember folyton szemmel tarthassa önmagát, korrigálhassa elhajlásait és emlékezzen arra, hogy a kontroll kívülről és belülről egyaránt jelen van.
Önkontroll
És hogy mire volt jó ez a bevezető? Nem tagadom, végtelenül boldoggá tud tenni, ha a saját gyönyörűségemre (és másokéra is, természetesen) izgi kis "fun fact"-ekkel sziporkázhatok, bármennyire is amolyan bölcsészes faszverésnek tűnik a dolog. Másrészt napok óta foglalkoztat az önkontroll kérdése. Az az érzés megvan, amikor épp elkezd felfelé kúszni benned az ideg, a gerinced mentén kapaszkodik egyre magasabbra az indulat, hogy aztán hangosan törjön elő belőled, káromkodásokkal és széles gesztusokkal kísérve? És az, hogy néha valami miatt a puffogás félúton mégis megakad, hirtelen megengedővé és empatikussá válsz minden gyökérséggel szemben? Na, ez az amit az elmúlt napokban én is többször átéltem, és elkezdtem gondolkodni a dolgon: mi az, ami felébreszti bennünk az önkontrollt a legváratlanabb helyzetekben?
Parabola- egyelőre tanulság nélkül
Ültem az autóban, még jóval azelőtt, hogy a Hajnal rózsaujjai elkezdték volna szőni a reggeli napsütés finom szövetét, hogy aztán óvatosan ráboruljon a harmatos határra. Az eső esett, az ég felhős volt, csak a többi autó fényszórójának világossága remegett bizonytalanul az utakon, mint megannyi kétes lidércfény. A rádióból szerelmek és szakítások fájdalma harsogott, és valahogy mindegyikhez tökéletesen illett az ablaktörlő ütemes kattogása.
Értem én, hogy ez egy roppant misztikus és meghitt pillanat, de mi a jó édes búbánatos Szűz Máriáért felejtenek el ilyenkor vezetni az emberek? A jogosítványuk csak napsütéses, szélcsendes időre szól, lehetőleg a falu határain belül? Miért kell egy kis eső miatt a maximális sebességet hirtelen felére csökkenteni, feltartva ezzel kb 30 embert, akik csendesen anyáznak a saját kis ablaktörlőik ritmusára? ... és már puffogok, már pont elkezdem a bosszankodást, amikor jobb belátásra térek: szegény, talán kezdő sofőr és még nincs rutinja; ha így érzi biztonságosnak a vezetést, akkor tényleg nem szabad belehajszolni egy esetleges hibába; nem tehet róla, ő is csak szeretne odaérni valahova; talán fáradt, éjszakai műszakból jön, nem mer kockáztatni. Hirtelen elcsitul a bennem testet ölteni készülő indulat és mély megértéssel tudok poroszkálni tovább - hamarosan úgyis elérjük az elkerülőt.
Így szeretjük felebarátunkat?
Az előbbi csak egyetlen példa volt a sok lehetséges közül, de közös bennük, hogy mindig ugyanaz tesz megértővé: a gyengébbek, kiszolgáltatottak és elesettek iránt ébredő együttérzés, hogy valakinek épp elég rossz az én puffogásom nélkül is. Szinte szégyellem magam, hogy egy perccel korábban még kész voltam fokozni a nyomorúságát a méltatlankodásommal. Nem tudom, hogy rajtam kívül hányan szoktak hasonlót érezni, gondolnak-e ők is a gyengébbekre, kevésbé szerencsés helyzetben lévőkre. Sőt, egyáltalán képesek vagyunk-e kilépni a végtelenül egocentrikus perspektívánk rabságából és csak egy-egy pillanatra elmélázni azon, milyen lehet más cipőjében járni? Az én önuralmam forrása nem vmi külső nyomás, hanem a bennem lakó, szociálisan érzékeny énem, de a kérdés, hogy vajon van-e mód messzebbre tekinteni önmagunknál, már Babitsot is foglalkoztatta:
"Csak én birok versemnek hőse lenni, // első s utolsó mindenik dalomban: // a mindenséget vágyom versbe venni, // de még tovább magamnál nem jutottam."
Nehéz a saját egónkon kívülre kerülni, de időnként érdemes megpróbálni. Talán úgy kicsit közelebb kerülhetünk egymáshoz, a sok idegeskedés miatt kialakuló vérnyomásproblémáktól és egy korai hátsófali infarktustól viszont határozottan távolabbra. Higgyétek el, megéri!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése