A kultúra mint befektetés

Éppen most olvastam egy cikket arról, hogy a budapesti Planetárium milyen gyalázatos állapotba került az elmúlt 40 évben (gyakorlatilag az ünnepélyes megnyitó pillanatától kezdve mostanáig számítva). Nem akarok álszenteskedni: a közéleti események, a napi politika mind okot ad a puffogásra, úgyhogy a direkt politizálást ugyan igyekszem mellőzni, de vannak dolgok, amik mellett a jó érzésű bölcsész nem tud elmenni szó nélkül, és ez most kicsit ilyen. Teszem hozzá, még sokkal jobb lehetne a világ, ha ennél is többen emelnének szót a Planetárium, az állami földek átjátszása vagy az egyetemi polgárok (oktatók és hallgatók) ügye mellett... De egy napra csak egy tudományos témájú méltatlankodás.

Kötelező nosztalgikus merengés
Meg nem mondom, hogy óvodás vagy már alsós voltam-e, de az biztos, hogy jóval kevesebb amalgám volt még a szervezetemben (ez itt most egy igazi bölcsészes utalás volt József Attila egyik versére... aki kitalálja, melyikre, vendégem egy sörre). A lényeg, hogy én voltam a Planetáriumban! Két dologra emlékszem: a betonkerítés darabjaira, ahogy a busz behajtott a Népligethez, és a folytonos felfelé nézésre. Minden mással kapcsolatban teljes a bizonytalanság, nem tudom, hogy valódi vagy csak vágyott emlékek visszhangjai morajlanak bennem...

A kultúra mint lehetőség
Fogalmam sincs, hogy jelen pillanatban mi a hivatalos kultúrpolitikai ukáz és azt sem tudom, a költségvetés hány százalékát tervezték idén beleölni ebbe a közel sem biztos, hogy kifizetődő területbe. Jó, persze, a Liget Project (na, ez is valami olyasmi, amit épeszű ember nem nyelne be csak úgy...), de arról máskor. Én most arra gondolok, hogy például egy vidéki múzeumnak hol kellene kilincselnie - kevésbé szofisztikált módon kifejezve: kit kell leszopnia - ahhoz, hogy a 35 éve porosodó állandó kiállítását korszerűsíthesse? Hogy miért nem magától értetődő, hogy a kulturális szolgáltatások, amiket egy múzeum, emlékhely, planetárium nyújt, elengedhetetlenek ahhoz, hogy kiművelt emberfők nőjenek fel? Ezek az intézmények nem csak a szabadidő eltöltésére kínálnak hasznos alternatívát, hanem egy egészséges identitás, közösségi érzés, bizonyos alapvető tudományos ismeretek és műveltség elsődleges forrásai lehetnek, ahol mindezek megszerzése élményszerűen történik. Nem hiszem, hogy magyarázni kell: a tankönyvet ezerszer is elolvashatta az ember, akkor sem fogta fel az osztály fele, hogy miről van szó, de elég volt 5 perc Öveges professzorral és mindenki megvilágosodott.
Azzal is számolnunk kell, hogy nem csak a gyerekek, de a felnőtt emberek ingerküszöbe is bazi magasra nőtt, hála a csillogó-villogó reklámoknak, lendületes akciófilmeknek, a kínálat bőségének és az információ befogadhatatlan mértékének. Miért lenne elég a figyelem fenntartásához három vitrin és két poros köcsög a polcon, vagy hogy az eredeti témánál maradjunk: az évtizedekkel ezelőtti technológiával a mennyezetre vetített csillagképek?

A mocskos anyagiak
A kultúra esetében is létezik egy menedzser típusú hozzáállás, ami a kiadást és bevételt, látogatószámot, reklámlehetőségeket tartja elsődlegesnek és a múzeumot (vagy akár planetáriumot) pénzügyi szempontok szerint igyekszik működtetni. Az ilyen intézmény azonban inkább kiszolgálja és nem formálja a látogatói igényeket, és szerencsés esetben csak azokat, nem pedig az aktuális politikai praxist. Azonban még ebben az esetben is nyilvánvaló, hogy a kultúra nem az a típusú befektetés, ami nagy haszonnal kecsegtet. Ilyen módon sokkal nehezebben teremtődik elő valamiért a fejlesztéshez, korszerűsítéshez szükséges pénz - ami arányaikat tekintve messze elmarad mondjuk egy stadion építésének költségeitől, de hát mit lehet tenni, ha az aktuális főnök meccsekre szeret járni, és nem kiállításmegnyitóra? Lényeg a lényeg: vannak olyan befektetések, amiknek sikere nem az anyagi haszonban mérhető. Néha a legnagyobb eredmény, amit remélhetünk, pár homályos emlék húsz évvel ezelőttről, és az, hogy még mindig fel tudom sorolni a Naprendszer bolygóit a Naptól való távolságuk sorrendjében.